Mindenszentek Indiában

Akkor még nem gondoltam amikor elmentem, hogy a hét hónap alatt az összes keresztény ünnepet kint fogom tölteni, sőt még a névnapom és a születésnapom is ott lesz. Hogy milyen lesz? Hogyan fogom megünnepelni? Hát ezzel akkor szembesültem legelőször mikor elérkezett Mindenszentek Ünnepe.

Gyerekkoromban családi ünnep volt. Kimentünk a temetőbe a nagymamám sírjához, imádkoztunk, gyertyákat gyújtottunk, virágot vittünk és sokáig beszélgettünk az éppen ott lévő rokonokkal. Este pedig lefekvés után (mikor már a szüleink azt hitték hogy alszunk ) sokáig néztük bátyámmal a világító mécseseket, mivel a temető mellett laktunk, ablakunkból rá lehetett látni a temetőre. Mire gondoltunk? Nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy sokáig néztük a világító temetőt.



Indiában más volt. Délelőtt kimentem a bazárba, hogy vegyek gyertyát, azzal még nem is volt gond, mert a gyertya ugyanúgy állandó fogyó áru, mivel nagyon sokszor elveszik a villanyt. (még a mai napig)

A szobatársam, Oresztádzs egy tadzsikisztáni lány volt, muzulmán, aki addig nem is hallott a Halottak napjáról, ezért nem értette miért gyújtom meg a gyertyákat, elmagyaráztam neki is szépen, úgy ahogy előtte a hinduknak is a bazárban, hogy ilyenkor a halottainkra emlékezünk, imátkozunk értük.

Mire ő nagyobb jelentőséget nem tulajdonítva átment a szomszéd lányokhoz, akik szintén más vallásuak voltak. De mit is várhattam volna tőle?!

Egyszemélyes ünnep, gondoltam magamban, és valóban az is volt, olyannyira, hogy egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a gyertyáim kezdenek lefele hajolni a kis tálkában, elgörbülni aztán egy viassz tócsává válva égtek tovább amíg ki nem aludtak. Elolvadtak a hőségben...Akkor még jobban elszomorodtam és megértettem azt, hogy a külsőségek nem számítanak, függetlenül attól hogy most elég a gyertya vagy elolvad, az a lényeg mit gondolok (gondoltam) és hogy mit érzek.

Gondoltam azokra akiket szerettem és már nincsene köztünk, mert ahogy telik az idő, azzal együtt gyűlnek a nevek a Listán. Sajnos, de mit tudunk tenni? Csak elfogani tudjuk, ami a legnehezebb.

Indiában ezzel nem küzdenek az emberek. Ott nincs Halottaknapja, legalábbis nem keresztény értelemben. Mivel kultúrájukban meghatározó szerepet tölt be a vallás, ezért teljes életüket, cselekedeteiket is az határozza meg. A hinduknál a halál csak átmenet egyik életből a másikba. Nagyon sokan, akik megöregedtek vagy halálos betegek a Gangesz (India szetn folyója) partján fekvő szent városokba (Varanaszi, Vrindávan, Dzsaganátha Puri, Dváraka) zarándokolnak, hogy ott megvárják a halált. Azt mondják, aki Benareszben (Varanaszi) hal meg, az mentesül az újraszületések körforgásától és az örök üdvözségbe jut.

Manikarnika-Ghat (Varanasi)

A temetkezési szokásaik eltérőek országon belül is. A hinduizmus szerint a halottakat hamvasztják, kivételt képeznek a szentek, a kismamák, a gyerekek és az érinthetetlenek. Minden városban megvannak az erre kijelölt helyek, általában a folyók mentén. Benareszben az egyik legnagyobb halottégető Ghát, a Manikarnika Ghát. Először a halottat megfürdetik a Gangeszben, aztán a férfiakat fehér lepelbe, a nőket pirosba csavarják, virágokkal megszórják, ráhelyezik egy fából készült hordágyhoz hasonló ágyra, azzal együtt viszik a hamvasztó helyre. Miközben "Ram Nam Stya Hai"(ejtsd: Rám nám szátja he) (Ráma neve az örök igazság) mantrát recitálják. A temetésen a nők nem vehetenek részt, csak a férfiak. Azért mert régi szokás volt, hogy az özvegy a férje máglyájára vetette magát. Ezek a nők voltak a szátik. Ezt a szokást az angol kormány szigorúan betiltotta. A legidősebb fiú,( aki fehérbe öltözik és haját kopaszra vágatja), gyújtaj meg a máglyát miközben a papok védikus szövegeket recitálnak. Megidézik Jamát a túlvilág urát, hogy megfelelő helyet biztosítson az elhunytnak. Imádkoznak Agnihoz a tűz istenhez, arra kérik, hogy juttassa el a holtat biztonságban az ősökhöz. A hamvasztás után a maradványokat beleszorják a Gangeszbe. A szertartás alatt sírni nem szabad a résztvevőknek, mert az a hitetlenségre, a gyengeségre utal. A halotti szertartás után a hozzátartozók külön tisztító szertartáson vesznek részt és csak aztán térhetnek újra vissza a mindennapi életbe.

Ezelőtt tíz évvel még nem lehetett fotózni ezeket a Ghátokat, ma már idegenvezetők vannak akik mutogatják mint valami látványosságot, sőt le is lehet fotózni, lehet rögzíteni kamerára.

Ezeket a fotókat a csónakázás közben készítettem.